Életrajzi Írások

                                              Még egy kis Retró                    2012-10-02

Ezt a kis írást 1994-ben írtam, csak úgy magamnak.

Talán az első hónapban publikáltam itt a b 13-n.

Gondoltam kicsit felújítom, de ez nekem is emlék.

Nem volt szívem hozzányúlni.

                                                   Geduly.

                                    RÉG VOLT, IGAZ VOLT.

1943. Május.

A Szent István gimnázium VI.A osztálya a lépcsőzetes Fizika teremben ül, és a természetrajz tanárját várja, zsongó csendben.

Na, hogy hívnak egy természetrajz tanárt, természetesen:

Geduly Olivérnek.

Gida tanárunk 5O év körüli öröm tanár volt.

Imádott tanítani, és ami a legfontosabb, sohasem feleltetett.

Azt gondoltuk, talán még notesza sincs a névsorral.

Legnagyobb örömét a humorizálásban lelte

és mi átkozott kölykök ebben remek társak voltunk.

A legkisebb szóviccén frenetikus röhögésben törtünk ki.

Nekünk az Ő órája egy felelőtlen felüdülés volt,

mert nem kellett egy frászban lenni a feleltetés miatt

és a szemtelenebbje még a számtanpéldát is lemásolhatta a pad alatt,

 jó tanuló szomszédjáról.

 Olivér kicsit slampos, de mindenképen úriember volt,

bár kedvünkért időnként egy döglött egeret,

vagy békát húzott elő feneketlen zsebéből, szemléltetés gyanánt.

Állandó jókedv vibrált körülötte és ebből nekünk is részt juttatott.

Ezen az órán az osztály különleges feszültséggel várta érkezését.

Már nem tudom melyikünk gonosz agyában született meg

ez a sátáni aljas ötlet, miszerint ma,

tanárunk bármit mond, mi semmin sem fogunk nevetni.

Már hallottuk csoszogó lépteit és egyszerre csak belépett,

derűs gyanútlan arccal, meghallgatta a napos jelentését,

majd leültette az osztályt.

Beírta az Osztálykönyvet és a könyvet melyből tanulnunk kellett volna, fellapozta, hogy vajon hol is tartunk.

Soha nem a könyv anyagát mondta, hanem annak a vidám tartalmát,

saját derűs egyéniségével megsokszorozva.

Huncutul felnézett félhold alakú szemüvege mögül,

becsapta a könyvet és így szólt:

Uraim, ma a kvarcról tanulunk, kis szünetet tartva így folytatta,

nem a Schwartzról, hanem a kvarcról.

Máskor ilyenkor bombasztikus nevetésben tör ki az egész osztály

és csak kis szünet után, tudja tanárunk az előadását folytatni.

Most síri csend, 30 némasági fogadalmat tett szerzetes ült a padokban, merev grimasszal a pofáján a plafonra bámulva.

Gida tanár úr nem gondolt semmi rosszra

és részletes előadást kezdett a kvarc kristályról.

Ezenközben a homok kristállyal kapcsolatban eljutott

a Szaharáig és még mindig jó indulatúan

a következő poént sütötte el.

Több száz kilométeres homoksivatag után,

végre feltűnik egy Oázis.

Lehet, hogy egy Hiúz is, de a kettő nem tévesztendő össze.

.

Várta a sikert, ami eddigi pályafutása alatt még mindig beütött, felszabadult, fuldokló röhögésre számított,

de mi átkozott kegyetlen gazemberek keményen tartottuk magunkat,

és halál komolypofával feszengtünk helyünkön.

Gedulyban kattant valami, akkori argóval szólva leesett a tantusz. Leszegett fejjel visszament a katedra mögé,

mert eddig előttünk sétálva magyarázott,

szóval visszament leült és bosszút lihegve kinyitotta aktatáskáját.

Kivett egy pár cipőfűzőt, egy kisméretű kvarc kristályt

és a táska legmélyéről előkotorta,

a még soha nem látott és vadonatújnak látszó osztály noteszét.

Szerintünk az év elején egyszer vette kézbe,

mikor is a névsort beírta.

Elővett egy másik szemüveget és feltette, ez az olvasó szemüvege lehetett. Ettől arckifejezése megváltozott, így elváltozott arccal lihegte:

Most pedig felelni fognak az Urak!

Kinyitotta a recsegve tiltakozó noteszét és beleolvasva így szólt:

Albert Lóránt .

Lóri már az év második hete óta magán tanuló volt.

Egy számtan dolgozat írása közben,

mikor csak a tollak sercegése hallatszott,

minden átmenet nélkül, két kézzel elkezdte

az előtte ülő és teljesen ártatlan,

halálra rémült Kárpát Vili nyakát fojtogatni.

Szó nélkül, de hihetetlen erővel.

Nagy nehezen lefejtettük görcsös ujjait

és számtantanárunk,

az önzetlenül utált Hegedűs /DUGÓ /,

két izmosabb fiú kíséretében

az udvarra küldte szerencsétlen Lórit,

pedig Ő az egész eseményre nem emlékezve,

folytatni akarta a számtan dogát.

Szóval szerepelt a névsorban,

de mivel közösségi jelenléte nem volt valami sikeres,

csak vizsgázni járt be a suliba, Papája kíséretében.

Albert Lóránt, mondta másodszor is Geduly

és vészt jósló arccal tekintett körül.

A hátsó sorokból megszólalt egy bátortalan hang

egy oktávval a normális felett … beteg.

Gida bólintott, belenézett a noteszba és már mondta is :

Almásy Béla. Ez én voltam.

Az Albert féle intermezzo alatt

szédült gyorsasággal belelapoztam

az általam eddig érintetlen Természetrajz könyvembe.

Legalább a címét tudjam a múlt óra anyagának.

De Geduly megelőzött.

Na Almusz mondta közismert nevemen,

mondjál valami szörnyű ostobaságot a kristályokról.

A kr. kri, kristályok vágtam ki férfiasan, ásványi termékek.

Na persze mondá Gida, termékek, mint például a bili,

az is egy termék és máris írta be a szekundát,

csak úgy recsegett.

Becker Károly, de nem ilyen egyszerűen,

mert nem tudta belső lényét megváltoztatni,

tehát így mondta cével

Bec-ker Károly.

Karcsi az iskola legszebb fiúja volt, sudár termet,

ébenfekete haj, csillogó szem, griberli,

szóval minden, ami belefér.

Szerencsére Ő ezt nem tudta magáról

és a szünetekben ugyanúgy pofozkodott,

mint Nála rondább társai.

Még kettőt sem krákogott a kristályokról,

mikor már megkapta a szekundát.

Így ment ez egymás után: Böhm, Glücklich, Gutfreund, Kádi,

mind megkapta a maga négyesét,

majd a Tanár, gyanútlanul így szólt: Kinszkí Gábor.

Amit eddig írtam, az 1943 ban történt,

amit most írok a szomorú jelen.

Kinszki Gábort megölték Matthausenben.  

Irsai Tomi osztálytársunk látta az ott meggyilkoltak nevei között :

Gabriel Kinszki.

Ez a gyilkosság a világ egyik legnagyobb vesztessége.

 ………..  :…….

Kinszki Gabi magas, sportos, jóképű fiú volt,

olyan aggyal, amilyet talán milliók között sem találhatunk.

Senki soha tanulni nem látta, mégis mindent tudott,

és ha kedvenc undorunk Hegedűs számtantanárunk

már feladta a küzdelmet,

hogy nekünk átlag majmoknak

valamit az érthetőség határához juttasson,

Gábort szólította, aki néhány pillanat alatt

megvilágosította nekünk az érthetetlent.

 Soha nem hibázott, egyetlen bakit el nem követett,

minden évszámot tudott,

a legváratlanabb francia rendhagyó igeragozást is magától értetendő könnyedséggel, oldotta meg.

Szerintünk az accusativus cum infinitivo 

és az ablativus absolutus mondat rövidítéseit

még Cicero is megirigyelte volna.

Emellett jó haver volt, engedte lemásolni mindig jeles dolgozatát.

Jól és keményen focizott, engem többször lerúgott,

de utána barátian felsegített.

Rajongva utált Hegedűs tanárunk, több alkalommal Gábornak,

magas fokú számtan könyveket hozott,

melyeket majdnem hogy stikában,

az óra után adott át Neki. Gábor Matematikusnak készült.

Mikor, mi szemtelenül szerény halandók megkérdeztük,

hogy tanár úr kérem, ezek milyen könyvek,

Dugó lenéző mosollyal hessegetett el minket,

Mondván:      Ti ehhez, hülyék vagytok.

Szóval : Kinszki  Gábor.                                        .         .

Gabi felállt, sűrű egy centisre vágott haját hátra simította,

majd két kezével megfogta a padot és belekezdett.

Természetes hangon és majdnem behízelgően,

olyan kisebb, akadémiai szintű beszámolót mondott a kristályokról,

mely híven követte a könyv anyagát,

de sűrűn volt kibővítve saját forrás élményeivel.

Gedulynak leesett az álla, szemüvege is leakadt a füléről.

Úgy tűnt el belőle a felfujt indulat, mint a tűvel szúrt lufiból.                

Csendesen bámult maga elé,

majd egy lélegzetvételnyi szünetben megszólalt:

üljön le. Igy: magázva.

Kb. két percig néma csendben ültünk,

mikor is késként belénk hasított az óra végét jelző csengő.

Máskor ilyenkor felbolydul az osztály,

de most megszeppenve ültünk, mozdulatlanul.

 Geduly feltápászkodott, visszacserélte szemüvegeit,

elpakolta táskájába a cipőfűzőt, a kristályt s a noteszét,

majd megtört gerinccel kicsoszogott a teremből.

Tíz másodperc múlva robbant az osztály.

Mindenki egyszerre beszélt,

mit beszélt, ordított és nem tudtuk helyre tenni érzéseinket.

Mert végül is győztünk egy tanár felett

és ez okot adott a kárörömre,

de szörnyű lelkiismeret furdalást éreztünk,

hogy pont ezt a derék és általunk nagyon szeretett embert aláztuk meg,

kegyetlen kamasz szívűnkkel. 

Elhatároztuk, hogy minden erőnkkel azon leszünk,

hogy ezt jóvátegyük, és hogy Gida meg tudjon nekünk bocsátani.

.

A legközelebbi természetrajz óra négy nap múlva következett

és mi a lépcsőzetes teremben,

néma várakozás teli csendben vártuk Olivért.

Késett, ami nem volt szokása.

Végül a leselkedő napos súgva jelezte: Jön.

Felszegett állal, küzdelemre készen érkezett.

Leültette az osztályt.

A napos jelentett: Tanár Úrnak tisztelettel jelentem,

osztály létszám 32, ketten hiányoznak Martin és Spitz.

Gida kinyitotta az osztálykönyvet és beírta a napos jelentését,

fennhangon ismételve: létszám 32, ketten hiányoznak,

ekkor felnézett és nem tudván magán uralkodni,

Martin és Spitzzz mondta elfojtott mosollyal

. 

Erre a szóra, hogy Spitzzz , elszabadult a pokol.

Az egész osztály hálásan, felszabadultan nevetett,

fuldokolva, mintegy bocsánatkérően visítva kacagott

 és Tanárunk is kinek az ellenségeskedés

igazán nagyon nehezére esett, velünk együtt,

de csak mosolygott

és régi derűs egyénisége ismét hatalomra jutott.

Ez az óra volt minden idők legrövidebb tanórája.

Geduly ismét vidáman csevegett,

mi pedig hálás szívvel, bocsánatáért esedezve röhögtünk.

Szinte megsértődtünk, mikor a csengő az óra végét jelezte.

Geduly visszament a holmijáért a katedra mögé,

mi pedig rajongva körbe fogtuk,

hálánk jeléül naiv, együgyű kérdéseket tettünk fel,

majd meghívtuk a délutáni, osztályok közötti foci meccsre,

bár Ő durva sportnak tartotta a futballt megígérte,

hogy eljön.

Boldogan vittük a kabátját, táskáját és kalapját,

legszívesebben a kezét nyaltuk volna.

Egész a tanári szobáig kísértük,

ahonnan még   visszakacsintott miránk, meg ígérve,

de be nem tartva a délutáni drukkolást.

Boldog szívvel tértünk vissza osztályunkba,

rájöttünk, hogy nem a káröröm a legszebb öröm,

hanem az, ha éreztetni tudjuk szeretetünket azzal,

akit szeretünk.

                  Tisztelettel

Almásy  Béla úgyis, mint, Almusz.

Szent István gimnázium VI .a

Évvégén hat hármas, torna, ének jeles, magaviselet kettes.

       Jelenleg 68 éves.

De most már ez sem igaz, mert mikor ezt a kis írásomat nyomtatom,

már 87 is elmúltam, de én is mondhatom.

Ahogy Málcsi néni mondta

a Vasárnapi mise után.

Megkérdeztem, hogy tetszik lenni?

így válaszolt:

Hát drága fiacskám, amint látod, még lábon vagyok.

.

                                                                                 2000 03 20

             Három kis nudli történet diákkoromból.    /az 1940-es évekből/

Jekeke.

Ez nem egy mexikói, azték borsós tokány inka módra,

hanem inkább egy cserkész társam ragadvány neve.

Egy szombat délután, mikor az eső miatt beszorultunk az úgynevezett cserkész otthonba, daloló versenyt rendeztünk.

Mindenki húzott egy kalapból egy dal-címet,

és azt egyedül kellett elénekelnie, a többiek nagy mulatságára.  

Molnár Tibor szőke, tohonya fiú volt, rendezetlen fogsorral,

állandó jó kedéllyel, és mint mondottam fogsora miatt,

különleges pöszeséggel beszélt, de gátlás nélkül és egyfolytában.

Állandóan fantáziált, és ha egy macska ment át előtte,

másnap úgy mesélte, hogy két bengáli tigrissel találkozott a Peterdi utcában. Lódításai dacára nagyon szerettük, és ha mesélni kezdett, rögtön valamelyikünk vezényelt: Lábakat fel! Molnár gurít.

Azt a nótát húzta: Recece, nem vagyok én kapitány, recece nem járok én lány után, harminckettes baka vagyok én, recece, gyalog masírozok én. Belekezdett és kivágta rettenetes sajátos pöszeséggel,

Jekeke, nem vagyok én kapitány, jekeke nem járok én lány után,

a harmadik jekekét már nem tudta elénekelni, mert mindenki dőlt a röhögéstől és a nevetéstől könnyező szemeit törölgette.

Igy lett Molnár: Jekeke.

Jekekének volt egy különleges tudománya. Egy félelmetes, sátáni, hosszan tartó és irtózatos kacajt tudott produkálni,

ezt alkalmakként, felkérésre el is eresztette.

A Regnum cserkész otthonába a bejutás egy hosszú boltíves folyóson át vezetett a Damjanich utcából, majd egy belső kör alakú udvar következett.  A három emeletes ház ablakai ide tekintettek. Az ablakok mögött laktak a papok egyszerű, de tiszta kis szobákban. Szemben volt a kápolna bejárat. Az udvar és a boltíves folyosó mindig csendes volt, de tízszeres visszhang lapított benne.

Mi négyen kitaláltunk valamit. Mindenkit előre engedtünk és mikor az utolsó lépés zaja is elmúlt,  Bimbi /Hopp Gyuri/  a kör alakú udvar közepére állt és operásan elénekelte:  Kaaacaaagj Bajazzó !

Jekeke csak erre várt és rettenetes mefisztói kacaját kiengedve a többszörös visszhang segítségével, még az ablakokat is megremegtette. Ezután villámgyorsan kirohantunk.

Egy alkalommal, mikor Jekeke kacaja utolsókat rezonálta, a bejárati ajtóban megjelent Hell atya. Középkorú, ájtatos pap bácsi volt, mindig kenetteljes, de megértő. Kedvenc szokása volt, hogy bárkivel beszélgetett, jobb keze hüvelyk ujjával az illető homlokára keresztet rajzolt, kis áldás kíséretében. Most tetten ért minket. Megértően mosolygott majd miközben homlokunkra a szokásos keresztet rajzolta így szólt: Azért, ti nagy strigók vagytok.

Mivel minden korosztálynak más más madárcsapat neve volt,

Révhelyi Dedi jelenleg a Tejipar nyugdíjas igazgatója,  s aki közülünk a legslágfertigebb volt, így válaszolt:

Atya kérem, mi nem strigók vagyunk, hanem spacsirták.                             

Kórusban köszöntünk: Laudétur Jézus Krisztus, ez most szinte, csatakiáltásnak hangzott, majd tovább nem bírva röhögésünket visszatartani, kirobbantunk az utcára.

Hazáig többször spacsirtának neveztük magunkat és a kamaszok boldogságával tértünk otthonunkba. 

         Nudli kettő.

Minden csütörtökön kongreganista félóra volt, ez egy órát tartott.

A kis kápolnában ültünk és minden alkalommal újabb pap igyekezett minket a hitre, a jóra, az Isten és a felebaráti szeretetre rábírni.

Ez alatt a frontokon és a gázkamrákban egymást gyilkolták az emberek.

Vége lévén az óráig tartó félórának, kerékpáromat kivettem a porta mögötti tárolóból és haza fele kerekeztem. Tizennégy éves voltam, rettenetes örömmel hajtottam csoda bringámat, melyet drága jó Apám különleges szeretettel vett nekem, és amely kiemelkedően a legjobb volt az akkori cajgok közül.

Az Aréna úton gurultam. Itt még kis előkertek voltak a házak előtt és az ápolt kertek mellett kis kerthelységek, borivók voltak. Egyik másikból zene hangjai szűrődtek az akkor még csendes utcára. A Liget felől orgona illat érződött és én örömmel láttam, hogy az Elemér utca sarkán lévő

Giovanni Marsellini Geláto Italiano, vagyis az olasz fagyis még nyitva van.

Nemcsak nyitva van, de a fagyit a szép Marsellini kislány kenegeti fakéssel. Az egész iskola reménytelenül szerelmes volt ebbe a szép olasz kislányba, de Ő egy másik olasz fagylaltos fiát kedvelte, bár az még a válláig sem ért.

Megálltam, majd a bringámat a kerítés mögé toltam. Akkor még nem autókat, csak bicikliket loptak, tehát óvatos voltam.

Beálltam a sorba és a zsebem mélyéből előkapart húsz filléresemért egy nagy adag fagyit kaptam kézhez.

Azért mondom így, mert a Marsellini lány vigyázott, hogy hozzánk ne érjen. Kitoltam a kerékpáromat az utcára, mert a fagylaltos papa nem szerette, ha a pult közelében tartózkodunk. A kerítésen át a kis kert ágai közül figyeltem a szép kislányt, miközben a nagyon finom fagyit eszegettem.

Ekkor a szomszéd kocsmából, egy ráncos pamutharisnyát viselő, faltól falig kifestett, de igen rút és nekem nagyon öregnek tűnő némber szólított meg, két deci pálinkát tisztán rám lehelve:

Gyere pajtás bibizni és sokat mondóan rám kacsintott.

Az én kongreganista tiszta lelkemhez nem tudott ez a szennyáradat felérni és egy apáca ártatlanságával feleltem:

Nem ribizli, málna és fagyímra tekintettem, Neki is megmutatva.

A szeszkazán hátra hőkölt, mintha valami szörnyű sértést vágtam volna hozzá, és szitkozódva egyensúlyát keresve, időnként spanyol tangó belépésekkel tarkítva csámpázását, elhúzta a csíkot a legközelebbi kocsma irányába.                                                                             

Én szomorú szívvel láttam, hogy Giovanni papa vette át lánya helyét a pult mögött. Felpattantam csoda biciklimre és egész úton hazafelé azon gondolkodám, hogy mit is akart tőlem ez a csotrogány. De az élet rövid és én rövidesen megtudtam

                            Harmadik nudli, csattanóval.

HITLER meghálálta HORTHY kormányzónk háborús részvételét és Ruszinszkót hazánkhoz csatolták. Én ebből azt profitáltam, hogy elmehettem a Kárpátokba síelni.

Rahó mellett Tiszaborkúton  kb 1300m. magasban volt a Mencsul menedékház, itt tartottak egy sí tanfolyamot a középiskolások számára.

 A karácsonyi szünetben 10 napig síelni tanítottak, napi hat órát.

Néger barna pofával érkeztem haza, tél lévén nagy sikerem volt és azt hittem, hogy nálam jobban már nem is lehet síelni.

Váratlanul február végén szénszünetet kaptunk, mert akkor még a tél igazi volt, mert hideg is volt és hó is volt.

Sanyi öcsémmel, aki négy évvel volt fiatalabb nálam, villamosra ültünk és Zugligetbe utaztunk.  Tudjátok, mi van kiírva Zugligetben? Mert én tudom. Szóval:

Jó kedvében teremté Isten a Zugligetet, gond s búbánat itt, víg kacagásra derül.

Elindultunk felfelé, léceinket a vállunkon cipelve, rohamtempóban. Azért kellett úgy rohanni, mert iskolatársaim mondták előzőleg, hogy Ők húsz perc alatt felértek az Anna kápolnához.

Kis öcsém nem bírt velem lépést tartani, állandóan lemaradt. Én, mindig megvártam, míg utolért, és újra indultam. Szerencsétlen gyerek így nem jutott pihenéshez. Végül is ledobta léceit és a hóra puffant.

Pihenni akart. Én megpróbáltam erőszakolni, mert a társaim által elért húsz perces időt én is teljesíteni akartam. Mivel úgy látszik már akkor is okosabb volt nálam, rezignáltan kérdezte: Mond, mi van, ha csak 30 perc múlva érünk oda? Végül mindkét sílécpárt én cipeltem és felértünk az Anna kápolnához.

Itt egy kezdőknek való pálya volt, hosszú kifutóval, még fékezni sem kellett. Kétszer lecsúsztunk, majd én, aki a Kárpátok meredélyein szoktam síelni, rábeszéltem kistestvéremet a Normafa melletti meredek pályára.

Ide érve könnyedén lesiklottam az első aránylag vízszintes pihenőig és megvártam kistestvéremet. Jött is nemsokára, rettenetesen fékezve, terpesztett íveléssel. Mikor mellém ért, én újra előre lendültem a Harangvölgy felé. még hallottam Sanyika ijedt kiáltását, de én nagy képűen tovább csúsztam lefelé. Nem törődve a figyelmeztetéssel.

Vígan siklottam lefelé, mikor minden átmenet nélkül megszűnt alattam a lejtő és egy öt méter magas függőleges hó fal következett, alatta országúttal.                                                                                    4

Teljes lendülettel repültem az országút felett, egyenesen az utat szegélyező szöges drótkerítés felé.  

Tízméterenként, karók voltak a földbe szúrva és ezek tartották a háromsoros vízszintesen kifeszített szögesdrótokat.

A két szögesdrótsor között 80 centiméteres távolság volt.

Engem a lendület vízszintesre billentett és az előbb leírt 80 cm.-es drótok közötti hézagon átrepültem úgy, hogy a közel két méteres léceim és a két 120 cm.-es botom és jómagam, nem ért hozzá a kiálló szögekhez.

A drótkerítés után tovább folytattam kényszerpályámat, két szúrós bokrot letarolva és most jön a csattanó, egy kis tölgyfához csattantam úgy, hogy a jobb lábamon lévő léc teli talppal a fának ütközött.

Majd a méteres hóba süppedtem.

Helyzetem a következő volt.

Mint már mondtam, jobb lábam függőlegesen, lécestől a fának támaszkodott, bal lábam az iránynak ellenkezően léccel mélyen a hóba süppedt, bal kezem a bottal együtt a fekvő testem alatt volt, jobb kezemre rátekeredett bilincsként a botom bőr szíja és a bot karikás vége a letarolt bokor ágai közé volt keményen beszorulva.

Mikor a fának ütköztem, ez sértődötten megrázta ágait, miáltal a róla lezúduló hó, sikeresen a pofámba hullott és minden lehető lukat a fejemen hóval töltött.

Így feküdtem a kis erdő csendjében várva a felszabadító sereget.

 Kisöcsém óvatosan közeledett, / mondtam, hogy okosabb volt nálam / és terpesztve megállt a szakadék szélén.

Nevemet kiáltotta, és vadászkutya tekintettel kereste nyomaimat.

Én még nem tudtam szólni, mert a szám még hóval volt tele és kissé kába is voltam.                                                                                                                                                                            

Végül észrevette absztrakt hószobor alakításomat és nagy kerülővel az országút szélére a drótkerítéshez érkezett.

Aggódva kérdezte, mi van velem, történt e bajom?

Addigra sikerült számat és a nyelvemet a hótól megszabadítani, és hogy presztízsemet a kicsi előtt el ne veszítsem, így válaszoltam, maradék önbizalmamat összekaparva: ugyan már mi bajom lehetne, mindenesetre gyere, segíts lecsatolni, mert a kezemen fekszem. 

Sanyika nagy nehezen, összeszedve minden ügyességét átkúszott a drótok között és leszerelte léceimet.

Én idáig semmi fájdalmat nem éreztem, de nem tudtam, hogy kicsavart tagjaim, hogy fognak ismét a helyükre kerülni. Ballábamat sikerült úgymond menetirányba állítani, felültem s majd felálltam.

Még mindig nem éreztem fájdalmat, csak egy nagy csalódást a sí tudásom felett. Végignézve magamon, semmi sérülést nem találtam, még a ruhámon sem. Egyedül a bal botom, amire ráfeküdtem sérült meg, elgörbült a hó karikája. Ezt egy pillanat alatt kiegyenesítettem, majd Sanyikával a combig érő hóban átgázolva a kerítéshez másztunk és a szögesdrótot nagy gonddal kijátszva, végül is az országútra jutottunk

Bár még korán volt, azt javasoltam, menjünk haza.

Sanyi csodálkozva nézett rám, mert mindig az utolsó másodpercig, a sötétedésig szoktunk síelni, de szó nélkül együtt érezve, beleegyezett.

Csendesen ballagtunk a villamos végállomás felé.

Sanyika időnként elismeréssel nézett, gyönyörű barna szemével, csodálatos bátyjára, aki még a szakadékba zuhanást is sérülés nélkül tudta megúszni. Én is felfelé pislogtam a szürke égre.

Szinte láttam, hogy Őrangyalom, most veszi át a teljesen megérdemelt ÉLETMENTŐ kitüntetést. 

                               Gyula apó majdnem 80

                                                                                    2006 Julius

                                  Szakálkám futása.

Tahiban eltörött a fűnyírógép vezető, tartó rúdja.

Nosza biciklire pattantam és a két darab rúd maradvánnyal

átkerekeztem a közeli ezermesterhez.

A Meistro, egy nagydarab, szakállas, kissé molett középkorú ember volt, és méla undorral nézte az általam hozott kettétört rudat.

Kérdésemre azt válaszolta, hogy persze, hogy meg tudja hegeszteni.

De „Papa” kérdé tőlem

Mennyit gondol érte fizetni?

Hát „Kisfiam” feleltem maximum 500 forintra gondoltam.

Nem megy „Papa” mert ez legalább 1000 forint.

Na „Kisfiam” szóltam az öregek bölcsességével, ajánlok valamit.

Látod azt az oszlopot, mintegy 30 méterre?

Odáig versenyt futunk, ha Te nyersz, fizetem az ezrest!

De, ha én nyerek, nem fizetek!

De „Papa” szólt szakálkám, én már 60 éves múltam!

Stimmel „Kisfiam” ez nem volt részemről egy tisztességtelen,

Könnyelmű ajánlat, mert én Augusztusban leszek, ha megérem 80 .

Na, akkor adja ide „Papa” azt a vacak rudat és megjavítom 500-ért.

És egy kis utózenge

Ezt hét évvel ezelőtt írtam.

Ha megélem az Augusztus 23.-át 87 leszek és és még mindig futok

igaz, hogy nyamvadt térdem befáslizva, de holnap is megyek nyugdíjas partnereimmel teniszezni

Ez a legelső írásom. Két évvel ezelőtt már itt megjelent.

Most azért ismétlem, hogy a jelenlegi kedves olvasóim is megtudják, miért vagyok Béla, Almusz, GYUppp.

Aki már olvasta és most unja, bocsi mondaná kis unokám.

                                           Neveim.                        

                                       Hogyishijják?  

                     Nevem: Almásy Béla, de már ez sem igaz.

Engem ugyanis a Bakács téri templomban Gyulának kereszteltek.

Nem kis számításból, mert családunk egyetlen tehetősebb tagja Bérczy Gyula pozsonyi színész volt. Mivel keresztapám is Gyula bácsi lett, kis családom úgy vélekedett, hogy ebből a névből én később még profitálni is fogok. Ez valóban meg is történt, mert Gyula bácsi minden nyáron feljött Pestre és meglepett egy Tibi csokival.

A háború után Gyula bácsi már hófehér hajú reszketeg öregúr lévén, többször megkeresett üzletemben és boldogan mesélte, hogy a magyar filmgyárban statisztaszerepeket játszik. Ilyenkor mindig meghivatta magát általam egy potya ebédre. Gondolom a Tibi csokikat sikerült lekvittelnem.

Szóval gyanútlanul viseltem a Gyula nevet, mikor is hat éves lettem

és szüleim beírattak az elemibe. Igen ám, de ehhez szükség volt az Anyakönyvi Kivonatomra, mely eddig az akkori Elöljáróságon lapult.

Apám felkereste a hivatalt és kemény 5 Pengő ellenében ki is adták neki az okmányt. Apám beleolvasva, elképedve látta, hogy fia neve nem Gyula, hanem Béla. Visszaadta a hivatalnoknak és kérte, hogy javítsák ki. Sajnos ez csak egy újabb 5 Pengő ellenében volt lehetséges. Apám ki jó kedélyű kissé bohém ember volt és az újabb 5 Pengő kifizetése megviselte volna, zsebre vágta az iratot és így szólt, akkor hát Béla. 

Ettől kezdve minden hivatalos papíron, mint Béla szerepelek, de akik jól ismernek, Gyulának hívnak. Ha valaki engem Béla néven keres, akkor rögtön tudom, hogy idegennel állok szemben.

Vidáman jártam a Hernád utcai elemibe és mivel Almásy volt a nevem eleje, mindenki csak Almának hívott.

Így kerültem Alma névvel a Szent István gimnáziumba, ahol is hetente több órán át Latint tanultunk. 

Mivel a latin főnevek hím, nő és semleges nemekre osztódnak, tehát például  Almusz Alma Almum , így én a hím nemhez tartozva az Almusz nevet kaptam, melyet a suliban mindenki ismert, még az igazgató is így nevezett.                                                                        

Ez a név annyira rajtam maradt, hogy nem egy iskolai fél hivatalos papíron, csak Almuszként szerepelek. Az iskolai fali újságban így volt kiírva az iskola válogatott foci csapat csatár sora:

Goldoványi, Kecskés, Almusz, Kárpáti, Glücklich.

VI. gimnazista koromban beiratkoztam a Sport csarnokban egy Judó tanfolyamra és már a második félévben sikerült a kulcscsontomat eltörni. 

Anyám elkísért a Sport kórházba, ahol egy világhírű hentes,

Kreisz főorvos rakta helyre eltörött csontomat. A rögzítést egy széles Leukoplaszt csíkkal végezték és ezért három hétig, csak az egyik oldalamra tudtam az ingemet felhúzni.

Mikor így felkötött kézzel megjelentem az iskolában, mindenkinek el kellett mesélnem, miként sikerült összetörni magam. Mivel akkoriban azt, hogy Judo nem ismerték, próbáltam az eredeti

Dziu-dzicu  névvel megmagyarázni.

Mikor már az összes tanárnak és az igazgatónak is megmagyaráztam, egy alkalommal a számtan tanárom így küldött a helyemre:

Fiam inkább a matekkal foglalkozzál, mint a Juckóval.

Ettől kezdve második ragadvány nevem a Jucko lett, és ha pontosítani akartak, így beszéltek rólam, hogy Juckó azaz Almusz.

Otthon persze Gyuszi voltam és volt egy kis testvérem, nálam négy évvel fiatalabb Sanyika. Sanyika kis dagi gyerek volt, közel nem olyan mozgékony, mint én és mivel a négy év korkülönbség gyerek- korban sokat számit, sokkal ügyetlenebb és fáradékony.

Viszont nagyon szorgalmas volt, jól tanult, a család kedvence.

Mivel Ő volt a kicsi, csak: mogyoró gyereknek hívták, és velem szemben kivételeztek vele.

Tehát volt a: mogyoró gyerek és hogy én is nevezve legyek:

a vén marha.

Ha bizonyítványt hoztunk, előbb mindig Sanyika mutatta meg Apánknak a jeles értesítőjét, Apu megsimogatta a fejét, és azt mondta: Mutasd meg Anyádnak, hadd örüljön. Ezután jöttem én a hemzsegő hármasokkal. Apám megnézte, majd összekacsintva velem, Anyámra nézve ezt mondta: Ez az én fiam.

19 éves voltam, mikor Apám vett nekem egy oldalkocsis 600 as BMW-t. Ez akkor olyan nagy szám volt, hogy ha az utcán állt, a csodálkozók körbe állták. Én imádtam a motoromat, és mindenféle trükköt tudtam vele csinálni, többek között, egy helyben megfordulni. Egy alkalommal a Stefánia úton motoroztam és észrevettem,           

hogy Apám egy vevőjével, egy nyitott sport autóval jön velem szemben. Valamit akartam Apámnak mondani és ezért a motorral közvetlen mellettük helyben megfordultam és oda kiáltottam Apámnak.

A kocsi vezetője, egy idősebb úr majd frászt kapott és ijedten kérdezte Apámat felháborodva: Ki volt ez a marha? Apám kihúzta magát,

hát a fiam felelte büszkén.  

Már 24 éves öregfiú voltam, mikor is már nem tudtam tovább kibekkelni a hadsereget, behívtak nyári pót, pótkiképzésre.

Diósjenő mellett volt a hegyoldalban a sátortábor, tizenhétezer ember kapott nyári kiképzést. Én a törzsszázadhoz kerültem és aránylag könnyen viseltem az állatkínzást, szerencsémre ez csak két hónapig tartott. Minden délelőtt legyalogoltunk a hegyoldalról a síkságra, ahol is különböző kiképzéseket kaptunk.

Volt rádiós kiképzés is. Megkérdeztem a kiképző Őrmestert, hogy mi az a frekvencia, hát az egy rádió alkatrész kaptam a megnyugtató választ.

Délre vége volt a kiképzésnek és a tűző napon puskánkat cipelve gyalogoltunk fel a hegyre, a vége felé már tántorogva.

Ha az Őrmester még egy kicsit rá akart tenni a jólétünkre bekiabálta: Nóta!

Ez úgy indult, hogy egy előénekes elénekelte az első sort, majd a többi folytatta. Hogyhogy nem az egyik elő énekes én lettem, mert volt még erőm, egy sort egyedül elénekelni.

Tehát az Őrmester rám nézett és humoránál lévén, azt mondta:

Jonatán dobj be egy nótát. Így lettem a seregben Jonatán és a volt katonatársaim még mindig így szólítanak, ha véletlenül találkozunk.

1955-ben enyhült a Rákosi rendszer szorítása.

Meguntam a szövetkezetben lévő kizsákmányolásomat és kisipart váltottam.

Először egy albérletben dolgoztam, majd sikerült egy saját üzlet helységet bérelnem. A legegyszerűbb segítség részemre az volt, ha ipari tanulók nevelését vállaltam.

Így lettem: Főnök úr. Mivel akkoriban még nyolc általánossal lehetett jelentkezni a szakmára, általában 14-15 éves fiúkák jelentkeztek. Ez a korosztály megadta nekem a tiszteletet és Főnök Úrnak szólított.

Később a szakma fejlődése hozta magával, hogy csak érettségizett fiatalokat vettek fel az ipari tanuló iskolába.

Ezek a nagy fiúk már nem uraztak, hanem simán Főnöknek neveztek

Legnagyobb sikeremet evvel a névvel a Műjégpályán szereztem.

Volt egy mokány kis tanulóm: Mazán Karcsi.

16 éves volt és valahol Cinkotán lakott, mindennap Hévvel érkezett a Keletibe. Szép időben felpattant Panni robogójára és 30 km.-es szédítő sebességgel, be-motorozott. Jól megvoltunk egymással, Karcsi szorgalmas gyerek volt és nagy tisztelettel viselkedett.

Egy decemberi Szombat délután elővettem a saját magam által fabrikált hoki-csukámat, amely egy kimustrált sí cipőre saját kezűleg felcsavarozott korcsolyával rendelkezett. Kivágtattam a Műjégpályára és a meglepően jó korcsolyával, belevegyültem a tömegbe.

Magam is meglepődtem, hogy bár évek óta nem volt korcsolya a lábamon, mégis milyen jól és gyorsan tudok a saját gyártmányú korival haladni.

Egyszer csak a hátam mögül egy fiatal hang szólalt meg, így kiáltva: Főnök Úr! Főnök úr! várjon meg. Hát a kis Mazán gyerekem volt,

aki mögöttem csetlett, botlott a jégen. Sokan meglepődve kapták fel fejüket erre a jégpályán szokatlan megszólításra, és ha ismét arra siklottam, többen rám szóltak: hova, hova Főnök Úr?

Életem egy részét a teniszpályán töltöttem és bátran állíthatom, hogy eddig töretlen egészségemet, ennek a kiváló sportnak köszönhetem.

Almásy nevem után a teniszpályán veterán koromban csak Gróf-nak neveztek, de sajnos ehhez a címhez semmiféle birtok vagy uradalom nem tartozik.

Viszont, mint örökség az Almásy név nagyon értékes volt. Mikor újra kezdtem önállóan dolgozni, mindenki boldogan kérdezte, hogy ugye ez a Thököly úti Almásy villamossági üzlet utódlása.

Már negyven felett jártam, mikor neveim száma egy újabbal gyarapodott, ugyanis Papa lettem.

Talán ez a legkedvesebb számomra, mert ez a név nagyon sok örömöt szerzett nekem, ebadta kölyköm által. Sajnos az idő rohan és mivel a fiam jóvoltából, egy valódi Almásy Gyula is van a családban,

most már papíron is, nekem ismét új nevem lett.

Feleségem nagy örömére én vagyok az „Öreg Gyula „

Nem tudom, mit hoz még a jövő, de ez a név úgy tűnik, véglegesnek látszik.

Utóirat: Ezt már öt évvel később írom. Mivel névrokon kisfiam a házasság hímes mezejére lépett, elképzelhető és én nagyon szeretném, hogy megérjem és kiérdemeljem a „ Nagypapa” megtisztelő címet

.

Utóirat kettő: Sikerült !!!                                                                      

Kislány unokám született. DORKA 3.55 kg.

Jövőre veszek Neki egy teniszütőt.

Utóirat három: Unokám már két és féléves és nekem megint új nevem van.

DORKA szerint én vagyok a :NAAPI.

Még egy utóirat:  2009 március 27. én megérkezett,

soha ki nem találod nevű: NIMRÓD  unokám, és így már kétszeres nagyapa vagyok.

Az Almásy név a fiú csemete jóvoltából folytatódik.

Amikor ezt írom 5 hónapos és gyönyörű / tiszta nagyapja/

                                                                                     2009. augusztus.

.

Kigyűjtöttem néhány jópofa aforizmát. Ime:

Ne izgasd fel magad, nyomban felizgatod a többieket.

A szerelmed szép, az ellenséged csúf marad, csak ne menj hozzájuk túl közel.

A legnagyobb elménél is okosabb, a buták szövetsége.

Ha ki akarsz ábrándulni az oroszlánból, keresd fel a barlangjában.

Érdekes, mélázott el a filozófus a jégbüfében, melegnek látszott a sör, és közben tényleg az.

Az ismétlés, az unalom apja.

Csupán akarni kell, hogy sikerüljön, hogy ne sikerüljön.

Van bennem valaki, aki rosszat akar nekem.

Sokat tanulok magamról, mikor nem vagyok magam.

A múlttal leginkább, háttal lehet szembenézni

A hazug kutyákat, mikor érjük utol, mi sánta emberek.

Dekoráció az, amit gondolkodás nélkül vennél meg a kirakatból.

A káros szenvedélyekben óriási lehetőség van, le lehet szokni róluk.

Aki nyert, az mer.

A szerelem úgy vak, ahogy az emberek jók.

Napról napra, az újdonság varázsával lep meg az Amnézia.

Nem szabad ok nélkül haragudni, csak érdemes.

A szív bizony, az agyban van.

Az előítéletet, az tartja életben, hogy harcolnak ellene.

Minden rosszat el tudok képzelni magamról, de hiába.

Mennyit kell még tanulnom, hogy hallgatni tudjak.

Tekintve, hogy kezdő vagyok itt, kicsit gyakorolok bocsi gyupapa.

Nevem: Almásy Béla. Sajnos a b13 megszűnt,

ezért itt folytatom a blogolást.

Szeretettel üdvözlöm minden régi és új olvasómat.